dec. 1.

 Egy hideg téli éjszaka Namida csöndesen feküdt az ágyában. A szobában sötét volt, csak a folyosóról szűrődött be némi fény. Sötétség, csend, üresség, magány, éppen ezek a szavak futottak végig Namida agyán. Kinézett  a szobája ablakán, látta a fekete égboltot tele milliónyi csillaggal. Szemével kutatni kezdte a sötét eget, mind ha tekintetével keresett volna valamit. Keresett is, egyetlen csillagot, amit akármennyi közül felismert. Ez a csillag ragyog a legfényesebben mind között, ez a csillag ad erőt és bátorságot a halandónak, ez a remény csillaga. Hiába cikázott Namida szeme az ablakkeret egyik oldalától a másikig, sehol sem találta. Csupán egy halovány fénycsíkot látott fölfutni az ablak egyik oldalán, amit az utcalámpa beszűrődő fénye okoz, amikor visszacsillan az ablaküvegen. Namida egy pillanatig gondolkozott, aztán a fal felé fordulva lehunyta szemét és elaludt.
...Tél van, odakinn nagy a hó. Hideg van, fázok. Hol vagyok? És kik ezek az emberek körülöttem? Hol van anya és apa?...
Namida hirtelen felugrott az ágyából -Csak egy álom- nyugtatta magát. -Nem, nem álom, emlék -egy folyton előtörő régi emlék. Namida odament az asztalához és belenézett a naptárba. -Igen. Holnap van a napja.- Nem csoda, hogy rémálmok kínozzák, holnap december 2-a, tizenhárom év telt el azóta, hogy a szülei meghaltak. Akkor még csak három éves volt. Ez az emlék amivel gyakran álmodik csak egy töredéke annak az éjszakának. Azt mondják sokkot kapott, ami a rendőrség várótermében kezdett kissé oldódni, ezért emlékszik onnantól mindenre. A rendőrségen faggattak egy kislányt, aki szinte fel sem fogta mi történt. Még azt sem tudja, hogy elvesztette szüleit, és mivel egyetlen hozzátartozója sincs, hamarosan eljön érte valaki az árvaházból, és magával viszi idegen emberek közé egy idegen környezetbe.  Namida előkotort matraca alól néhány fényképet, ő volt rajta kiskorában. És megtalálta az újságcikket, melyet az árvaház dolgozói tettek félre neki. A cikk címe ,, Rejtélyes gyilkosság". Namida elkezdte olvasni a régi kissé gyűrött lapot, amit már kívülről tudott. ,,1998 december 2-án  éjjel saját otthonában megöltek egy házaspárt. Három éves kislányuk sértetlenül élte túl az esetet. A család három éve költözött a városba. Nem rabolták ki őket, kegyetlen, ismeretlen okból elkövetett gyilkosság történt. Az elkövetőt most is keresik." A cikk mellett volt egy kép az édesanyjáról és az édesapjáról. Ez az egyetlen kép maradt Namidának róluk. És néhány emlék, emlékezett: az arcukra, a hangjukra, a mosolyukra, az illatukra. Egyetlen dologra nem emlékezett csupán, a szeretetre amit iránta éreztek és amit ő érzett irántuk. Hányszor tette fel magának a kérdést: ,, Lehet-e úgy élni, hyogy az ember szívét, ahol a szeretet helye van, üresség tölti ki?" -A válasz egyszerű: Nem! Akkor miért vagyok még mindig itt a földön?- Kérdésére hamar megkapta a választ, amikor szeme véletlenül ismét az ablakra tévedt. -A remény csillaga. Nem tudom miért, de hiszek benne. Mert ez valami több és nagyobb mint én vagyok. soha nem bíztam meg egyetlen emberben sem, még itt az árvaházban sem. De egy csillagban megbízom, ő nem mondja el senkinek sem a titkom: Hinni akarok abban, hogy egyszer megtudom milyen érzés szeretni valakit.... Namida még nem tudja, hogy ha ő megszeret valaha is valakit, azt örökké szeretni fogja....

Hy!

Hy!
A nevem Miku Nakashima...
Ezen a blogon általam kitalált történeteket olvashattok.
Már régóta tervezem, hogy a történeteimet leírom és megmutatom másoknak is, ez eddig nem jött össze, de most mindent bepótolok.